A swarovski nyaklánc nyomában

Nagyapám nyomdában dolgozott, amikor én kisgyerek voltam. Sokat jártam be hozzá, rohangáltam a hatalmas szedőgépek között, belefolytam néha a munkába is, pár egyszerűbb dolgot megmutattak nekem is, olyasmiket, amiket még egy gyerekre is rá lehet bízni. Általában a felnőttekkel beszélgettem, de a szedő bácsi néha behozta a velem egykorú gyerekét, futkároztunk olykor a nyomda nagy udvarán.

Nagyon élveztem a dolgot, szerettem a frissen nyomott betűk szagát, a tinta illata kellemesen csiklandozta az orromat.

Gyermekként az egyik legnagyobb élményem is ehhez a nyomdához, nagyapám nyomdájához kötődik. Az egyik legmisztikusabb dolog, ami velem történt. Egyszer találtam egy nyakláncot a földön a szétszórt, hibás papírok között. Az érdekes az volt ebben a történetben, hogy egyetlen nő sem dolgozott a nagyapám nyomdájában. Fiú létemre persze engem abszolút hidegen hagytak az ékszerek, ez a nyaklánc viszont különösen szép volt, eléggé megmozgatta a fantáziámat.

Ezüstszínű volt, csepp alakú függővel. Körbejártam, szétnéztem néz-e bármelyik dolgozó, amikor megnyugodtam, hogy nem, leguggoltam, hogy közelebbről, pontosabban láthassam. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy swarovski nyaklánc.

Csak néztem, ahogy csillog, hozzáérni sem mertem, örültem a ténynek, hogy ilyen szép dolgok léteznek a világon. Gondoltam rá, hogy hazaviszem a mamának, de nem egészen illett hozzá ez az ékszer. Szerettem volna odaadni ajándékba valakinek, de nem vitt rá a lélek, hogy zsebre vágjam és hazavigyem. Gondolkodtam, hogy akkori szerelmem, Aranka talán boldogan viselné, de nem gyerekeknek való nyaklánc volt ez. Szóval hazabattyogtam, anélkül, hogy akár csak megérintettem volna. A fejembe vettem, hogy holnapra erőt gyűjtök, összeszedem minden bátorságomat, és elteszem. Kicsit féltem attól, hogy egy ilyen értékes holmi lehúzná a zsebem, táskám csodálatosságának súlyával, hogy talán el sem bírnám az ekkora terhet. Történetek terhét. Meséket is szőttem köré: talán egy másik dimenziót nyit meg. Talán másfajta világból származik. Lehet, hogy szörnyeket szelídít meg, lehet, hogy varázserővel bír, hogy egy ezeréves mágikus kő van benne, amelyet varázslók keresnek már évszázadok óta.

swarovski nyakláncPersze másnapra már nem volt ott. Eléggé letörtem, de legalább megmaradt a nyaklánc elérhetetlen bája, lehet, hogyha magaménak tudtam volna, eluntam volna néhány nap alatt. Legalább emlékeimben megőrizhettem utánozhatatlanul szépnek, sőt: tovább tudtam szőni a meséket. Lehet, hogy a másik világból jöttek el érte, hogy egy mágikus megmérettetés után az egyik varázsló megnyerte magának. Izgatott voltam hónapokig utána, még néhány évvel később is képes voltam feleleveníteni magamban a nyaklánc pontos képét.

Aztán egyszer csak elfelejtődött. Az évek jöttek, mentek, elmaradt emlékeimből lassan, én pedig éltem az egyre inkább felelősségteljes életemet mesék és a valóság bolygatása nélkül.

Egy éve ugyanakkor villámcsapásszerűen ért a felismerés a Király utca sarkán. Egy gyönyörű lány nyakában lógott gyerekkorom mágikus nyaklánca. Rögtön felismertem, egy pillanatig sem kellett gondolkodnom azon, ez-e az a bizonyos ékszer. A másodpercek töredéke alatt viszont meggyőztem magam arról, hogy biztosan lehet manapság is kapni, bizonyos, hogy ez nem az a nyaklánc. Mikor hazaértem, meg is néztem néhány ékszershopot: megnyugtatott a tudat, hogy rátaláltam a nyakláncra, amit kerestem. Swarovski nyaklánc volt, gyönyörű, gyémánt ékkővel. Még férfiként is megragadta a tekintetemet. Valahol tényleg mágikus erővel hatott rám.

De valahogy nem tudtam kiverni a fejemből a sápadt arcú, vékony szájú nőt, akinek a nyakában lógott. Aki ilyen különleges és gyönyörű ékszert visel, mint amilyen ez a swarovski nyaklánc, gyerekkorom varázslatos világának középpontja, az nem lehet átlagos, annak valamilyen elvitathatatlan megmagyarázhatatlanságot kell hordoznia magában… Meg persze birizgálta a fantáziámat, és egyszerűen nem hagyott nyugodni a kérdés: mi van, ha mégis az a nyaklánc az?

Minden nap végigmentem a Király utcán, hátha megláthatom újra a titokzatos nőt. Sokat kávéztam a padokon, etettem galambot, csevegtem mindenféle öregúrral. Szerettem volna, sőt, mindennél jobban akartam, hogy itt legyen az a lány, hogy megjelenjen, megérinthessem: ahogyan teltek a hónapok, úgy hergeltem bele magam abba az érzésbe, hogy én valójában szeretem őt.

Aztán megjelent. A swarovski nyaklánc persze a nyakában függött, mint valami jel. Egészen késő éjszaka volt már, hideg, novemberi csípősség szárította a kezét, amit folyton lehelt, míg a zöldre várt a zebránál. Tétovázva mentem oda hozzá, úgy szólítottam meg, mint aki beszédhibásan érez. Meglepetésemre nem tartott helyből furcsának. Beszélgetésbe elegyedtünk, eljött velem egy kávézóba, megivott velem egy kakaót. Ekkor kezdődött el a történetünk.

Linda csak később mesélte el, hogy megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett irántam, ahogyan meglátott. Eszébe sem jutott, hogy visszautasítson.

Ahogyan azt is csak jóval később tudtam meg, mikor végül rákérdeztem a nyaklánca kilétére, hogy egy nyomdában találta elhasznált papírlapok között, ahol az apukája dolgozott. Szeretett néha bejárni, mert ott volt egy kisfiú, akivel gyakran kergetőzött…

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.